2017. február 28., kedd

Mindenki, ami tényleg kicsit mindenkiről szól

 Tegnap ismét egy magyar Oscar díjra ébredhettünk, ami körül nem volt talán akkora felhajtás, mint az előző körül. Viszont tegnap végre én is kerítettem 25 percet és megnéztem az alkotást és nem tudok szó nélkül elmenni mellette. Amellett hogy zseniális film, szerintem mindenkiben megérint valamit. Azon húrokat pengeti meg, ami az emberek zömének ismerős é fájó pont és egyfajta feloldozást ad ez a mű.
Amennyiben még nem láttad a filmet, előbb nézd meg, mert bizony le fogok lőni pár poént, mai menő szóval élve spoiler cunammi következik. 


Történet

Egy magyar általános iskolában játszódik a történet a 90-es évek táján. Egyik főszereplőnk Zsófi új tanulóként kerül az iskolába, ahol jelentkezik a kórusba. Első kóruspróba után az elsőre szimpatikus (számomra mondjuk nem, mert volt egy hasonló matek tanárom) tanárnő magához hívja a kislányt. Megénekelteti (jaj de ismerős a helyzet) és átlagosnak ítéli a hangját, ami nem elég a dicsfényhez, a díjak elnyeréséhez a túl ambiciózus és empátia mentes "pedagógusnak". Ezért arra kéri a kislányt, hogy csak tátogjon a következőkben. Liza, az új legjobb barátnője megtudja tőle a tátikázás történetét és rájön, hogy nem csak Zsófi, de jó páran némán énekelhetnek csak. Egyik próbán a karakán kislány kérdőre is vonja a tanárnőt és kilépéssel fenyegeti. Itt komoly sebek szakadtak fel nálam, az érzelmi zsarolás összes eszközét beveti a tanárnő, hogy rendre utasítsa a lányt és a kórsut. Ezután láthatjuk ahogy a gyerekek készülnek valamire, suspus megy a folyosón. Eljön a verseny és még egy utolsó "csodás fogás": "Ne próbálkozzatok semmivel!"-mondja a tanárnő. Szépen kiállnak a színpadra, elkezd vezényelni a tanárnő és mindenki csak tátikázik. Egy hang sem hagyja el a színpadot, pedig a tanárnő már az egyik gyereket meg is rázza! 


Az aljas manipulációtól, a megfélemlítésig bemutatja a rossz nem pedagógusi módszereket, amikkel szinte mindenki találkozott már vagy így vagy úgy. Mindenki életében ott van Erika néni, aki mély sebeket osztott és bizony a megalázottság, a mellőzöttség érzése sosem múló fájdalommal és bizonytalansággal kíséri az életünket. 

Alapvetően itt megjelenik az a rossz beidegződés, ami az iskolákat áthatja. Folyamatosan azt keressük miben rossz a gyerek. Elvárják a tanárok, hogy az ő tantárgyuk legyen a legfontosabb, miközben elfelejtik azt, hogy nem lehet az ember mindenben tehetséges. És ha éppen valami nem megy, akkor nem az történik, hogy megveregetjük a vállát és azt mondjuk, hogy nem baj hogy ebben nem vagy jó, nézd meg milyen jól rajzolsz, milyen remek a nyelvérzéked és így tovább. Kis polihisztorokat akarunk nevelni, akiket egyen mintára vágunk, miközben azt szajkózzuk, hogy valósítsd meg önmagad! Ez a szlogen csak akkor él, ha az adott gyerek mindenből tökéletes. És tudjátok mit? Itt kezdődik a baj, mivel senki sem tökéletes! 


Visszatérve a filmre nekem is volt hasonló élményem az énekkarban. Bekerültem az új suliba és az egyik tanárom volt az énekkar vezetője, egyből énekeltetett. Hozzá kell tennem, hogy olyan bot fülem van, ha locsolnák kicsírázna, de hogy legyen nagy létszám felvett, pedig nagyon nem akartam. Aztán pedig bepakolt a hátsó sorba és időnként rám szólt, hogy halkabban énekeljek. A vége persze a tátogás lett és nagy nehezen kirakattam magam a kórusból. Azóta se merek énekelni, pedig azért nem is annyira szörnyű a teljesítményem. Szerintem Ti is tudtok ilyet mesélni. 

Másik szuper élményem, a tesi óra volt, ahol szinte mindenkinek van gyenge pontja. Nekem a cigánykerék volt, egyszerűen rettegtem tőle, nyilván ez is a diszlexiám számlájra írható. Rendszeresen meg is kaptam érte az egyes.


A megszégyenítés viszont a komoly órákon ért leginkább, fizika, matek és nyelvek. Leírhatatlan gonoszságot tartogat az embernek a gimnázium, ha nem tökéletes mindenből. Általában nem is a kortársai bántanak, vagy nem önmaguktól, hanem a tanárok kipécézésével. Engem az osztályfőnököm gáncsolt ahol tudott, sőt egyszer nyomatékosan el is beszélgetett velem, hogy nincs helyem a nyolcosztályos gimnáziumban és esélyem nincs tovább tanulni. Hozzá kell tennem egyből felvettek egy jó egyetemre arra a szakra amire jelentkeztem és azóta két diplomám is van. Sose leszek nyelvzseni, de sok lelki terhet cipeltem évekig néhány rossz pedagógus miatt. Valószínű ezért is mentem pedagógia szakra. Illetve az motivált, hogy volt egy fantasztikus történelem tanárnőm, aki folyamatosan harcolt az ilyen tanárok ellen és védte látva-láthatatlanul a kifogott diákokat. Egyszer azt mondta Nekem, hogy azokból lesznek a remek emberek, akik nem eminensek. 


Sokszor mellőznek, megszégyenítenek minket az életben, de ebből a filmből szembe nézhetünk a régi terroristáinkkal és ez segíthet feldolgozni a fájdalmat. Vigaszt nyújt, hogy van összefogás, hogy a társak megvédhetnek. Nagy tanulság, hogy pár karkán gyerek megleckézteti a tanárnőt. Persze a való életben nagyon ritka az ilyen, de mi felnőttek tudatosan tehetünk, hogy gyakoribbá váljon. Figyeljük a környezetünkbe azokat, akikkel valamilyen esetben lekicsinylően bánnak, álljunk melléjük, segítsük őket. 

Másik amire rávilágít a film, legalábbis nekem burkolt értelmet is tartogatott. Eljött az az idő, amikor a karvezető intésére már senki nem dalol. Már nem kell elhinned és elfogadni, hogy megmondják mi a jó neked. Álszent jelmondatoknak meg pláne ne dőljünk be. A közösségnek akkor jó, ha minden tagjának jó, ha mindenkinek megtaláljuk a feladatát és mindenki elégedett. Ez nem a kompromisszum nélküliségről szól, de ne hagyjuk soha hogy a kispadra ültessenek és ott porosodjunk évekig. 

Sose feledjük, hogy mindenki jó valamiben, csak meg kell találnia ezt. Vannak szerencsések, akik azonnal rálelnek az útjukra és vannak olyanok, mint én, akik 25 évesen bukkannak rá a hobbijukra, a hivatásukra. Ráadásul az én esetemben a magyar tanár megtett mindent, hogy elvegye a kedvem az írástól és mégis blogot vezetek. Az hogy valaki azt mondja hogy nem vagy jó valamiben nem jelenti azt, hogy így van! Amit szeretsz azt csináld, kövesd az álmaid és ne foglalkozz az Erika nénikkel! 

Utóirat

Nem szeretnék általánosítani, hiszen rengeteg fantasztikus pedagógus van hazánkban. A közoktatás éve alatt, ami nem kevés év és nem kevés tanár akinek a kezei alatt átmegyünk azért akad egy ilyen legalább, így tegye fel a kezét, akivel nem történt ilyesmi, iszonyú szerencséje volt.

Gratulálok az egész stábnak, a rendezőnek, aki  Deák Kristóf és a főszereplő lányoknak pedig külön, akik bőrébe bújva kicsit megszabadulhattunk a fájdalmainktól. Köszönjük Hais DorottyaGáspárfalvi Dorka és Szamosi Zsófia.